2018. január 7., vasárnap

33. Rögös út

-Te komolyan elhiszed azt amit mondasz Fernando?-néztem rá hitetlenül.-A fiunkról van szó! Az újszülött fiunkról!-mondtam könnyekkel a szememben.-Még szinte meg sem született máris szegényemről cikkezik a sajtó. Mást sem akartam, csak ezt elkerülni ezért nem mondtam el senkinek, hogy te vagy az apa.
-A cikkből nem derül ki, hogy ki az anya és azt sem, hogy hívják a fiunkat, így titeket nem tudnak lekövetni, ez a lényeg. Semmi más.-próbált megnyugtatni.
-De téged tudnak követni. Minden lépésedet, ahogy a Forma-1-ben is. Ez nekik hatalmas szenzáció és nem hagynak ki egy ilyet. Azt sem tudták, hogy egyáltalán nálad szóba jöhet az apaság, mert folyton azt mondogattad, hogy még nem tervezel apa lenni. Erre tessék, a sajtó lehoz egy ilyen cikket.
-Nem fognak eljutni Bradley-hez megígérem.-fogta a két keze közé az arcomat, hogy a szemébe nézzek, miközben letörölt egy kósza könnycseppet az arcomról.-Nem hagyom, hogy bármi is történjen veletek ne aggódj.-ölelt magához szorosan,mire végleg eltört nálam a mécses.-Shh. Nem lesz semmi baj.
-Ha rólam lenne szó nem érdekelne. De most már itt van Bradley is.-suttogtam a vállába, mire még szorosabban ölelt.
-Minden rendben lesz. Megoldom. Megoldjuk. Együtt megoldjuk.-adott egy puszit a hajamra,majd kézbe kapott és elindult velem a hálója felé.-Pihenned kell.-rakott le az ágyra.
-Maradj itt.-fogtam meg a kezét mielőtt elindult volna.
-Nem megyek sehova.-mondta,majd befeküdt mögém, s átölelt.-Pihenj.-kérte halkan, és addig simogatta a karomat amíg el nem aludtam mellette, ami ütemes szívverését halva és a közelségét érezve egyáltalán nem volt nehéz.

-Majd én hozom maradj csak.-kelt fel helyettem Fer órákkal később amikor meghallottuk Brad sírását a gyerekfigyelőből.
-Üdv újra köztünk picim.-vettem át mosolyogva,amint megjelent Fer.-Éhes vagy igaz?-kérdeztem miközben már ki is kapcsoltam a melltartómat, hogy tudjon szopizni. Nem zavart, hogy Fernando is itt volt, hiszen már a kórházban is ott volt velünk és többször is látta ezt a jelenetet.-Megbüfizteted?
-Persze.-vette át mosolyogva a csöppségünket,majd a vállára fektetett textilpelenkára óvatosan ráfektetve Bradley-t elkezdte óvatosan ütögetni a hátacskáját, hogy a felesleges tej mennyiség visszajöjjön és ne fájduljon meg a hasacskája.
-Így ni. Ügyes vagy Bradley.-töröltem le a száját ,amint sikeres volt a művelet és levettem Fer válláról a koszos textilpelust is amit gyorsan az ágy mellé raktam, úgy hogy ne koszoljon össze semmit.
-Máris mindjárt elalszik.-nevetett halkan Fernando
-Igen látom.-mondtam teljesen elolvadva.-Egy ideig még ilyen sokat fog aludni. Szinte csak eszik és alszik kis túlzással.
-Már azért várom, hogy egy kicsit több időt legyen velünk ébren. Hogy többet lehessünk együtt.
-Hamarosan az is elfog jönni. Hidd el. Úgy fog telni mellette az idő, hogy mire észbe kapunk arra már kész nagy legény lesz.-mondtam a végén Fernandora nézve aki, mint kiderült a fiunk helyett velem ellentétben végig engem nézett. - Mi az?
-Semmi.-mosolygott,mire értetlenül néztem rá, de csak nem válaszolt.
-Mond már el mi van.-nevettem.
-Csak örülök, hogy úgy alakult te lettél a gyermekem édesanyja. Nálad jobb embert jelenleg nem tudnék elképzelni.-mondta, mire még levegőt is elfelejtettem venni. Perceknek tűnő másodperceken át néztem a szemébe levegővétel nélkül, s nem tudtam eldönteni, hogy mire véljem ezt a hirtelen vallomást. 
-Fernando én...
-Ne mondj semmit.-vágott közbe kedvesen.-Csak el akartam mondani. Úgy éreztem tudnod kell. 
-Miért vagyunk mi ketten ilyen elcseszettek?-mondtam ki egyből amit gondoltam, s hiába bántam meg rögtön tudtam, hogy érteni fogja.
-Nem tudom.-sóhajtott, miközben felállt az ágyról Braddel a kezében.-Megyek lefektetem.
-Rendben.-mondtam magam elé nézve, majd miután eltűnt a látótérből hatalmas sóhajjal dőltem vissza azok közé a párnák közé, ahol még az előbb egymást ölelve pihentünk.

2018. január 6., szombat

32. Mégsem minden olyan varázslatos

/Lia/

-Olyan gyönyörű.-mondtam könnyekkel a szememben miközben visszafojtott levegővel néztem a karjaim között fekvő kisfiamat. Néztem, ahogy az apró szájacskájával és oroccskájával veszi a levegőt és alig mertem még csak levegőt is venni,nehogy felkeltsem.-Végre itt vagy velem. El sem hiszem.
-Én sem.-suttogta Fernando mellőlem aki az ágy szélén ült.
-Hát húgi hivatalosan is anya lettél. -állt az oldal másik felén Bill aki büszke keresztapaként nézett minket,miközben Tom folyamatosan csinálta a képeket a piciről,majd miután végzett közölte,hogy pihennem kellene.
-Igen, igaza van a bátyádnak.-vette is ki óvatosan a karjaim közül Bradet Fernando,majd az ágyam mellett lévő kórházi kiságyba tette.-Pihenned kell. Nagyon nehéz napon vagy túl,nem mellesleg a kelleténél több vért is vesztettél,úgyhogy pihenned,aludnod kell.
-Jólvan.-egyeztem bele ugyanis tényleg nagyon fáradt voltam.-De ha a Brad felkelt akkor keltsetek fel egyből.-mondtam halkan immáron csukott szemekkel.
-Felkeltünk.-nevetett halkan Fer,majd még hallottam ahogy Billnek mond valamit,de többre nem emlékszem.

Három nap kórházban töltött lét után maga a hazaérkezés volt az egyik legjobb dolog az életemben abban a pillanatban a kisfiam mellett.  Sajnos a bátyáimnak a szülést követő nap el kellett utazniuk, hisz hamarosan kezdődik az amerikai turnéjuk, így Fernandoval és Braddel jöttünk már csak haza, mint egy kis család. 
-Végre itthon.-sóhajtottam fáradtan,miközben kivettem a babahordozóból Bradet, majd leültem vele a kezemben a kanapéra.
-Nem kéne elmenned lepihenni? Az orvos is azt mondta, hogy sok pihenésre van szükséged.
-De, mindjárt megyek. Csak lefektetem.-mondtam halkan, hogy ne keltsem fel a karjaim között alvó csöppséget. 
-Rendben. Addig én engedek neked egy forró fürdőt.-ajánlotta fel, mire hálásan néztem rá. Miután Fer eltűnt a látószögemből, és én is úgy éreztem, hogy tényleg itt a pihenés ideje lassan megindultam Brad szobája felé, ami boldogan várta új tulajdonosát.
-Ez lesz a szobád picikém.-mondtam neki lágyan,miközben óvatosan beraktam a kiságyba. Gondolom erre ő érzékelte a helyszínváltozást,hiszen egy pillanatra kinyitotta a szemecskéjét, így újra szembesülhettem azokkal a gyönyörű mélybarna szemekkel amilyen az édesapjáé is.
-Aludj jól kicsikém.-adtam egy apró puszit a kis arcára,majd miután bekapcsoltam a légzésfigyelőjét, és félig besötétítettem nála, óvatosan becsuktam az ajtaját és mosolyogva indultam meg a nagy fürdő felé, ugyanis onnét hallottam a víz hangját csörgedezni.-El sem hiszem.-sóhajtottam fel boldogan, ahogy lassan bedőltem a habos, forró vízbe, és ahogy éreztem, hogy az izmaim ellazulnak. Időérzékemet elvesztve pihentem kikapcsolva a külvilágot, és az abba való visszatérésre akkor sem voltam hajlandó amikor Fernando benyitott, hisz tudtam, hogy a rengeteg habnak köszönhetően semmit nem láthat a meztelen testemből, nem mintha eddig nem látott volna. 
-Lia bevittem a cuccaidat a szobádba, viszont Bradley-ét nem tudtam hova vigyem amit nem használtunk, így azt is oda raktam. Ami koszos volt, vagy használt azt természetesen a mosógépbe került.
-Köszi.-mondtam még mindig csukott szemekkel, ám mivel nem sokkal utána sem hallottam, hogy az ajtó becsukódott volna sandán rápillantottam a spanyolra aki még mindig az ajtóban állt.-Van még valami?-kérdeztem kedvesen
-Ja,nem.-rázta meg a fejét.-Csak elbambultam.-húzta keserű mosolyra a száját,majd magamra hagyott,mire én felsóhajtva bújtam vissza a habok mögé. Mikor fogunk tudni ismét nyíltan beszélni?
Fürdés után még gyorsan benéztem Bradley-hez,majd csak azután feküdtem le aludni,ám akárhogy próbáltam ezt nem sikerült. Hol jobbra, hol balra forgolódtam ,ám mivel egy fél óra múlva sem sikerült végre elaludnom ezért mérgesen trappolva mentem le a nappaliba,ahol a telefonommal szórakozva próbáltam elütni az időt amíg Brad felkel. 
-Mi a....-akadtam fenn egy cikken ami vastag betűkkel hirdette: A FORMA-1 KÉTSZERES VILÁGBAJNOKA FERNANDO ALONSO APA LETT!- Honnan a fenéből tudták meg?-pattantam fel idegesen, és rohantam Fernando szobájába minek következménye az lett, hogy a spanyolt félmeztelenül találtam. 
-Baj van?-kérdezte értetlenül,mire csak a kezébe nyomtam a telefont. 
-Honnan tudták meg Fernando?-kérdeztem nagyon mérgesen miközben türelmetlenül vártam, hogy elolvassa a cikket. 
-Nem tudom.-dobta a telefonom az ágyára bosszúsan.
-Direkt figyeltem arra, hogy senki ne tudja, hogy tőled vagyok terhes. Sőt nagyon sok ismerősöm azt sem tudta, hogy állapotos voltam.-túrtam bele a hajamba idegesen, végig Ferre figyelve, hogy mit reagál. 
-Én sem mondtam el senkinek, csak a hozzám nagyon közel állóknak akik nem árulnának el.-védekezett felemelt kezekkel, és én hittem neki, ám így meg végképp nem jöttem rá ki tehette.
-Fernando. Kitől tudtad meg,hogy terhes vagyok?-jutott eszembe hirtelen, hisz az a személy akitől megtudta az most is könnyen elárulhatta a sajtónak.
-Nem ő volt. Megírtettem vele, hogy nem beszél róla senkinek.
-Ki volt az?-kérdeztem higgadtnak tűnve, miközben belül forrongtam. 
-Lia...-kezdte,de mivel látta, hogy nem fog lebeszélni,így kénytelen-kelletlen bevallotta.-Linda.
-Tudtam. Úgy tudtam.-mondtam felemelve a hangomat amit egyből le is vettem ahogy eszembe jutott alvó kisfiam.
-Nem hiszem, hogy...-kezdte de, miután látványos hátat fordítottam neki és kimentem a szobából beszéd helyett inkább utánam rohant.
-Lia.-fogta meg a karomat, amint utolért, így kénytelen voltam ismét felé fordulni.
-Te komolyan elhiszed, hogy nem ő volt Fernando?

2018. január 5., péntek

31. Bradley Bill Alonso

-Nagyon ügyes vagy.-biztatott Fer állandóan mikor már látta,hogy nagyon nem bírom az egészet.
-Nem bírom tovább. Soha többet nem érhetsz hozzám.-mondtam egyszerre mérgesen,sírva és kétségbeesve. Természetesen pont ezt a pillanatot választotta  az orvos is a belépésre aki így Fernandoval együtt nevetett rajtam.
-Ezt szinte minden szülésre váró nő elmondta már. Aztán miután megszületett a gyermekük egyből hálásak voltak az apának.-mondta miközben felvette a gumikesztyűjét,majd ismét megvizsgált. -Nos van egy jó hírem. Már csak 2 centit kell táguljon,hogy mehessünk szülni a rossz hír, a neheze még csak most jön,de már az is sokkal rövidebb lesz,mint az eddigiek.
-Ez mit jelent akkor? Mennyi idő van még hátra?-kérdezte Fer miközben hagyta,hogy szinte az összes erőt kiszorítsam a kezéből.
-15 perc. Maximum fél óra múlva a kezükben tarthatják a fiúkat.-mondta mire szinte újra elsírtam magam, de immáron az örömtől.-Beküldöm a testvéreit addig,aztán 10 perc múlva jövök és felkészülünk a pici érkezésére.
-Rendben.-sóhajtottam mélyet, miközben lelkiekben már visszaszámoltam addig amíg végre a karjaimban tarthatom Bradley-t. Csukott szemekkel próbáltam mélyeket lélegezni,ám amint hallottam, hogy bejöttem a kedvenc ikreim rájuk néztem.
-Jaj Lia.-rohant hozzám Bill és óvatosan megölelt,ám sokáig.-Nagyon szorítok neked. Nagyon.-mondta miközben hátrébb húzódott,de csak annyira,hogy a szemembe nézzen.-Nagyon szeretlek Manóka,minden rendben lesz.-mondta miközben végig könnyezett.
-Kint szorítunk neked.-szorította meg a kezemet Tom is,egy biztató mosollyal az arcán.
-Bárcsak anyáék is itt lennének.-mondtam pityeregve, mire Bill ismét megölelt amennyire tudott.
-Hidd el ha ők is a kezükben tartják majd akkor ők is beleszeretnek majd a picibe. Tudod,hogy anya nem tud ellenállni a kisbabáknak.-kacsintott.
-Na gyere Bill.-tette Tom a kezét ikrére majd még egy kedves mosoly után magunkra hagytak még egy kicsit Fernandoval mielőtt még bejött volna az orvos.
-Minden rendben lesz.-szorította meg Fer a kezemet,majd egy apró csókot adott rá.-Én itt leszek. Most is és a jövőben is.
-Köszönöm.-mondtam a szemeibe nézve. Percekig csak néztük egymást ezek után, s egy szó sem esett köztünk, így mindketten riadtan rezzentünk össze,mikor nagy robajjal kinyílt az ajtó amin belépett az orvosom és két nővér.
-Na nézzük csak a jövő Forma-1-es bajnokát.-jött be mosolyogva a doki,majd innentől elveszett az idő. Éreztem,hogy a nővérek vérnyomásmérőt kötnek a karomra, szívritmus figyelő korongokat tesznek a mellkasomra, de magát az időt nem érzékeltem. Láttam, hogy Fernandot kiküldik,hogy vegyen fel sterilizált ruhát és hajsapkát, majd a legközelebbi amire feleszméltem az az orvos utasítása volt, hogy nyomjon. 
-Gyerünk Lia erősebben. Gyerünk,gyerünk,gyerünk.-mondta,mire olyan erősen nyomta,hogy azt hittem szétszakadok. És az a fájdalom közben....elviselhetetlen volt.
-Nem...bírom.-nyögtem két fájás és nyomás közepette. 
-Dehogynem. Nagyon ügyes vagy.-próbált segíteni Fernando,tartani bennem a lelket.
-Már nincs sok hátra Lia. Nagyon jól csinálja.-mondta az egyik nővér is miközben nekem újra nyomófájásom volt.
-3...2...1. Kifújhatja a levegőt.-szólt a doki nem sokkal később,mire zihálva dőltem vissza a párnák közé, ahol nagy volt a kísértés,hogy becsukjam a szemem és pihenjek egy másodpercet.
-Lia ne adja fel hallja. Ne csukja be a szemét nem szabad!-kiabált az orvos egyből.-Lia nyomjon! Egy utolsót!-mondta, s az utolsó szó volt az ami elég erőt adott ahhoz,hogy ne adjam fel és teljes erőből nyomjak.-Még,még,még.-buzdított.-3..2...1..és....-mondta,majd abban a pillanatban meghallottam a gyereksírást is,mely az én kisfiamtól jött.
-Gratulálok. Makk egészséges kisfiú.-rakták a mellkasomra a kis síró csodát,mire én is felzokogtam,de hallottam ahogy Fernando is sír mellettem. 
-Hát szia picikém.-simítottam végig remegő kezekkel a kis arcocskáján ami még koszos volt a vértől és magzatvíztől.
-El kell vinnünk megvizsgálni és megtisztítani. Addig önt is megvizsgáljuk.-vette el Bradleyt az egyik ápolónő mosolyogva.-Addig kérem menjen ki ön is.-nézett Fernandora. 
-Megyek,megyek.-törölte le utolsó könnycseppjeit a spanyol,de mielőtt kiment volna hirtelen kaptam egy lágy,de annál érzelem teljesebb csókot.-Köszönöm őt neked Lia. Köszönöm.

/Fernando szemszöge/
-Erre tessék. Itt le tudja tenni a köpenyét.-mutatta az utat a másik nővér miután kijöttem a szülőszobából. 
-Mikor kapjuk vissza a fiunkat?-érdeklődtem miközben átadtam neki a ruhát amit adtak.
-Nemsokára. Tényleg csak egy rutinvizsgálatról van szó,aztán hamarosan visszavisszük önökhöz. 
-Rendben. Köszönöm.-mosolyogtam boldogan,majd visszaindultam a szülőszoba elé ahonnét már hallottam az ikrek hangját.
-Mennyi ideig tart még Tom? Már tiszta ideg vagyok. Nem kellett volna már végezzenek? És ha valami baj történt? Hisz az egész terhesség alatt voltak komplikációk.-hadart Bill.
-Nyugodj már meg én is ideges vagyok. Nem kell még a te buta szövegelésed is. Nem lesz semmi baj. Lia erős nő.-hallottam Tomot is.
-Tudom.-sóhajtott a másik, mire pont odaértem melléjük.-Mit keresel te itt kint,miért nem a húgunkkal vagy? Valami baj történt igaz? Hogy van Lia és pici?-hadart egyből
-Mondj már valamit Alonso.-tromfolt le Tom is.
-Minden rendben ment. Lia egy időre becsukta a szemét amit nem kellett volna,de mindketten jól vannak. Bradley 2670 grammal és 34 centivel született,szóval picike de mindketten egészségesek. Most mindkettőjüket vizsgálják azért kellett kijönnöm.-nyugtattam meg őket,mire Bill és Tom egymás nyakába borulva örvendeztek.
-Nagybácsik vagyunk.-mondták egyszerre meghatódva mire felnevettem,ám ahogy megláttam a szobában bent lévő nővért közeledni egy apró kis kék paplanos csomaggal a kezében felém jönni hirtelen csöndbe maradtam,ahogy mellettem az ikrek is.
-Gratulálok Mr. Alonso. Tökéletesen egészséges,semmi baja nincsen hála istennek.-adta át a kisfiamat,akit remegő kezekkel tartottam.
-Olyan picike.-néztem csodálattal telve a kezemben lévő kis csomagot aki vér a véremből, és test a testemből.
-Igen, viszonylag picike a többiekhez képest mert a 35.-ik hétben született,de minden rendben van vele. Egyedül a nevét szeretném tudni,hogy rátehessem a csuklójára a név karkötőjét a babának ami alapján felismerik az orvosok ha újabb vizsgálatra kerül a sor a holnapi nap folyamán.
-Bradley Bill Alonso.-mondtam úgy,hogy egyetlen percre sem vettem le a tekintetem Bradről,csak addig ameddig a nővér rárakta a nevét a csuklójára a gumi karkötővel.
-Elnézést,de a húgommal mi a helyzet? Ő hol van?-kérdezte Tom
-Még mindig vizsgálják,mert egy kis komplikáció lépett fel,de nemsokára vele is végeznek.
-Mi az,hogy komplikációk?-támadt egyből szegény nőre Bill egyből megijedve,mire én is felkaptam a fejem.
-Kicsit több vért vesztett a kelleténél,de csak ennyi. Alaposabban ki kell ezért vizsgálni,de 10 perc múlva körülbelül már láthatják is. 
-Köszönjük.-mondtam neki,hogy végre elmehessen mielőtt az ikrek még inkább letámadják.
-Lefotózhatom? Elküldöm anyának,hogy nagymama lett hátha megjön az esze és segít Liának ha már a terhesség alatt nem volt vele,pedig jó lett volna,hogyha néhányszor megnyugtatja a pánikrohamok alkalmával.-mondta Tom miközben készített egy gyors képet Bradről amit rögtön el is küldött.
-Pánikroham?-néztem rájuk értetlenül.
-Igen.-sóhajtott fel Bill.-Miután elvesztette az egyik magzatot,otthagyta az állását, és veled is szakított egy pár hónapig éjszakánként rémálmai voltak, amikből pánikrohamok lettek egy idő múlva ami nem csak este hanem reggel is jelentkezett nála.
-Rettegett,hogy Bradleyt is elveszíti és mivel már elve szenvednie kellett a terhesség első perceitől kezdve félt, hogy valamit elront és akkor vége. Jó lett volna,hogyha ekkor anya ott van és segít neki,hisz mi Billel nem sokat tudtunk a terhességről.-folytatta Tom.-D ennek hála istennek már vége, és most már egy családként élhettek. 
-Igen.-suttogtam elgondolkodva miközben még mindig a kis csodámat néztem egészen addig ameddig ki nem jött végre az orvos Liától,s bemehettünk hozzá.

2018. január 4., csütörtök

30. Valaminek a kezdete

-Lia szedi ön a gyógyszereit?-kérdezte egyből kissé megrovóan mire egyből igenlően bólogatni kezdtem.-Mindegyiket?
-Igen.-mondtam szemöldök ráncolva.
-Ez érdekes mivel a szervezete iszonyatosan alacsony vitamin mennyiséget mutatott ki.
-De az lehetetlen. Tényleg rendesen szedtem.-védtem az igazamat teljesen meglepődve.
-Lia véletlenül nem vetted be nem baj...-kezdte Tom mire csak felhúztam magam.
-Miért hazudnék? De most komolyan... Nálam senkinek sem fontosabb ez pici élet.-tettem a pocakomra a kezem könnyezve.
-Nos mindenesetre a vitaminhiánynak és a stressznek köszönhetően merült ki olyan szinten amitől rosszul lett.-mondta a doki továbbra is a papirjait nézegetve.-Mivel igazából csak rengeteg pihenésre van szüksége amit gondolom otthon kényelmesebben megtehet,akár haza is engedhetem ma. Csak el kell intézni a papirjait.-mondta végre rám nézve a végén.-Viszont csak akkor engedem haza, hogyha felügyelet alatt lesz. Különben sajnos nem.
-Az alatt lesz ebben biztosíthatom.-mondta Tom szigorúan.
-Ez esetben akkor intézem is a papírjait. -mondta majd egy kedves mosoly után magunkra hagyott, ám mielőtt az ajtó becsukódott volna utána hirtelen beszökkent rajta egy eléggé idegesnek tűnő Fernando is, ám a szobámban lévő nagy tömegnek köszönhetően megtorpant az ágyam előtt, mielőtt lerohant volna.
-Kettesben hagyunk titeket.-rángatta ki Billt egyből Tom, aminek én speciel egyáltalán nem örültem hisz ki tudja miket fog majd a fejemhez vágni.
-Fernando én tényleg szedtem mindent amit a doki felírt te is tudod.-védekeztem egyből
-Tudom.-sóhajtott.-Előbb utóbb kiderítjük mi is történt de a legfontosabb most az, hogy jól vagy.-mondta normális hangon miközben odajött hozzám és féloldalasan leült az ágy szélére.
-Akkor nem is haragszol?-döbbentem le teljesen mire ő halkan felnevetett.
-Azt mondtad nem a te hibád nem? Akkor miért haragudnék?-kérdezte kedvesen mire csak még jobban összezavarodtam.
-Te lázas vagy vagy mi? Ilyenkor általában teljesen ki vagy akadva és engem hibáztatsz mindenért ami a gyerekkel történik.
-Beszéltem a főorvosoddal itt a kórházban mielőtt idejöttem volna hozzád nemrég. Azt mondta az egész rosszulléted legnagyobb kiváltó oka a stressz és az, hogy nem pihened ki magad eléggé, meg állandóan feszült vagy. Tudom, hogy ez sokban nekem is köszönhető, és mivel egyáltalán nem akarom, hogy neked vagy a picinek bajod essen rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább. Nem civakodhatunk, veszekedhetünk állandóan. Muszáj lesz felnőttek módjára beszélnünk, és nem játszadozhatunk tovább a másikkal, mert annak ez lesz a böjtje.-mondta végig a szemembe nézve.
-Tudom.-sóhajtottam fel.-Nem ártana már lassan felnőnünk fejben is,hisz lassan már nem csak ketten leszünk, hanem lesz egy csöppség is akiért felelősséggel kell tartozzunk.
-Megoldjuk.-fogta meg a kezem.-Hidd el sikerülni fog.
-Együtt megoldjuk.-ismételtem őt suttogva, és ebben a pillanatban el is hittem mindazt amit most egymásnak mondtunk.

-Olyan gáz, hogy itt voltál egy hetet én meg csak 2 napot töltöttem veled.-búcsúzkodtam másnap Billtől a kórház parkolójában amíg Fernando bepakolta a csomagomat a kocsiba.
-Nem baj. A lényeg, hogy most már jól vagy te is, és a kis Billy is.-mosolygott
-Billy?-nevettem.-Bradley.
-Bradley Bill pontosabban. Szóval én Billynek fogom hívni.-kérte ki magának mire még hangosabban nevettem.
-Csak ne legyen olyan hülye, mint te.-mondta Tom miközben búcsúzásképp átölelt. 
-Na kösz.-morgott Bill miközben én csak nevettem.
-Na jó ideje menni. -jelent meg Fer újra.-Pihenned kell.-nézett rám.
-Rendben. Menjünk innen.-mosolyogtam,majd miután még egyszer szorosan megöleltem a bátyáimat elindultam az autó felé, ám két-három lépés után hirtelen megálltam. 
-Mi történt?-fordult hátra Fernando értetlenül, miután észrevette, hogy nem követem.
-Én...nem tudom.-mondtam értetlenül miközben éreztem,hogy valami meleg csordogál le a lábaimon. -Hé.-ugrott oda egyből, amint meglátta rémült tekintetemet. 
-Azt hiszem,azt hiszem.....-dadogtam.-Elfolyt a magzatvíz.-mondtam, s ahogy kimondtam hirtelen megéreztem egy erős görcsöt is amitől kissé összegörnyedtem.-Fernando ne most fagyj le kérlek.-mondtam az előttem álló spanyolnak kissé pánikban mivel az már vagy egy perce ledermedve figyelt rám.-Fernando.-kiabáltam vele,miközben meg is kellett támaszkodjak az alkarjaiban egy újabb görcs miatt.
-A fenébe.-tért észhez miután megszorítottam a karját.-A fenébe. A fenébe.
-Ne csak ezt hajtogasd,hanem menjünk vissza a kórházba,mert itt helyben fogok megszülni.-mondtam kétségbeesve, mire egyből a karjaiba kapott és rohant velem vissza. A rohanás közben még láttam, hogy a testvéreim pont ekkor hajtanak ki a parkolóból a kocsival, ám Tom szerencsére észrevett minket miközben körülnézett, hogy kihajthat e, így satuféket nyomott, majd olyan gyorsan kipattant  a kocsiból ahogy csak tudott.
-Alonso! Mi történt?-kiabált utánuk aggódva.
-Beindult a szülés.-kiabált vissza.
-Ne kiabálj a fülem mellett kérlek.-kérleltem fájdalmas hangon ugyanis elég fájdalmas volt már az is,ahogy görcsöltem. Szerencsére a kórházban szinte rögtön ismét találtak nekem egy szobát,ami immáron szülőszoba volt, így nem sokkal később ismét megkaptam az orvosom aki immáron nem a szokásos mogorva arcával jelent meg, hanem mosolyogva. 
-Nos Lia akkor nézzünk csak azt gyermeket.-vette kézbe először az ultrahangot, s miután az mindent rendben mutatott azt is megnéztem mennyire tágultam ki az elmúlt negyed órában.-Nos ahogy elnézem szerencséje van ugyanis eléggé gyorsan tágul. Már 2 centinél tart.
-A 10-ből?-kérdeztem miközben majdnem elsírtam magam.-Ez magának gyors?
-Másoknál ez a két centi is órákba telik.-mondta továbbra is mosolyogva.
-Engem ez nem igazán vigasztal.-mondtam mérgesen mire felnevetett. Legszívesebben megütöttem volna....
-Mindjárt beküldöm a nővért,hogy kösse fel magát a szükségem gépekre,hogy rendesen meg tudjuk figyelni önt és a picit a szülésig,s az alatt. Én egy fél óra múlva visszajövök és ismét megnézem magát.-mondta majd Ferrel magunkra hagyott, így az ikrek is be tudtak jönni végre.
-Na?-kérdezték egyszerre izgatottan, mire a mellettem ülő spanyol felnevetett. Őt is legszívesebben megütöttem volna. 
-Még viszonylag sok van hátra.-mondta ki hangosan Fer amire én is gondoltam. A különbség annyi volt, hogy ő ezt boldogan tette,míg én szenvedve.
-Mit csináljunk Lia,hm?-jött oda hozzám Tom kissé aggódva. Gondolom ő észrevette mennyire nem esik jól ez az egész.
-Haza kéne menni Bradley cuccaiért.-mondtam halkan.-Már össze...-kezdtem de egy újabb fájás miatt félbehagytam a mondatot.
-Én tudom hol van.-nyugtatott meg Bill mire hálásan néztem rá.-Kell még valami?
-Neki is valami ruha.-mondta Fernando miután látta rajtam,hogy én már nem igazán tudok, s akarok beszélni.
-Sietünk.-mondta Bill,majd Tomot maga előtt tolva szinte kirohantak a szobából, ám helyettük meg bejött a nővér.
-Ohh na. Sosem leszünk már egyedül.-mondtam mérgesen ugyanis még az is zavart ha Fernandon kívül más is volt a szobában.
-Nemsokára.-próbált nyugtatni Fernando,mire csak egy mélyet sóhajtva próbáltam elhinni amit mondott, és mostantól csak magamra és a kisfiamra koncentrálni.

2017. november 12., vasárnap

29. Következmények

-Jól vagy?-nézett rám furán Bil másnap a bevásárlóközpontban mióta már percek előtt egy padnak támaszkodva álltam.
-Nem tudom. Bekeményedett a hasam. És nem is igazán érzem jól magam.-vallottam be mire egyből odapattant mellém.
-Menjünk orvoshoz?-aggodalmaskodott egyből.
-Nem kell szerintem. Csak pihennem kell egy kicsit.-sóhajtottam fel.
-Akkor irány haza.-ragadott karon,majd óvatosan elkezdett maga előtt tolni a kocsihoz.
-De a....
-Nincs semmi de.-vágott közbe idegesen.
-Bill jól vagyok.-próbáltam megnyugtatni de válaszul csak rám csapta az anyósülés ajtaját.
-Bevetted a gyógyszereidet reggel?-pillantott rám út közben feszülten mire a szememet forgattam.
-Igen apa.-mosolyogtam ám ő ezt nem értékelte.-Jól vagyok Bill komolyan..-mondtam felé fordulva az autóban,de nem válaszolt semmit.-Menj a francba.-mondtam a könnyeimmel küszködve majd berohantam a lakásba.
-Lia...-jött utánam mérgesen.
-Hagyj. Most már nem érdekel mi a bajod,és...
-Te vagy a bajom. Meg a hazugságaid amibe engem is belekeversz ha Fernandorol van szó.-szólt közbe normális hangon a mondandómba. 
-Hogy mi?-kérdeztem lesápadva és még az előttem lévő kanapéba is meg kell támaszkodnom nehogy összeessem. Hogy mondhat ilyet?
-Mindig hazudsz neki,hogy semmi baj nem lesz. Hogy esélytelen,hogy beinduljon a szülés miközben ő külföldön van,mert nincs rá ok.-kezdte nagyot sóhajtva.-Te is tudod,hogy ez hazugság! Az orvos is megmondta,hogy mivel veszélyeztetett terhes bármelyik rossz,stresszes pillanatban beindulhat a szülés. Ráadásul már a 35. hétben vagy. 
-Talán épp ezért nem kéne ilyenekkel traktálnod,mert csak ideges leszek.-mondtam epésen mire csöndbe maradt.-Fernando igy is túl aggódja a dolgokat.
-Talán jogosan. Szerinted mit fog gondolni az egészről,ha véletlenül lemarad a szülésről,mert ő máshol lesz azok után,hogy a gyerekét is elvetted tőle?
-Menj a francba Bill.-mondtam remegő hangon, könnyeimet visszafojtva. 
-Lia én csak...-lépett közelebb ám ahogy ő felém lépdesett,én úgy hátráltam.-Lia.-mondta és láttam,hogy neki is pont úgy fáj ez az egész,mint nekem.
-Most egy kicsit egyedül akarok lenni.-mondtam a tekintetét kerülve,majd sietve felmentem az emeletre ám nem a saját szobámba mentem,hanem Fernandoéba ahol az ágyába dőlve zokogni kezdtem,majd miután elapadtak a könnyeim,csak üres tekintettel bámultam a semmibe. 
-Lia.-kopogott be Bill egy idő után ám nem nyitott be.-Bemehetek?
-Egyedül akarok lenni Bill.-mondtam ám ő ennek ellenére benyitott és leült mellém az ágy szélére. 
-Húgi én sajnálom csak....felhúztam magam.Mert a legjobbat akarom neked.-simogatta a hátam mivel háttal feküdtem neki az ágyon.
-Igazad volt.-mondtam rekedten,majd szembefordultam vele.-Csak fájt az igazság.
-Akkor sem igy kellett volna mondanom,vagy ekkor amikor amúgy is rosszul voltál.-mondta bűnbánóan.-Jobban vagy egyáltalán?
-Ugyanúgy. Még mindig kemény a  hasam és émelygek,de lehet,hogy csak fáradt vagyok.
-Akkor aludj egyet. Ha nem leszel jobban utána sem beviszlek a kórházba.-mondta aggódva,mire csak igenlően bólintottam,majd miután magamra hagyott csukott szemekkel próbáltam átadni magam az édes semmittevésnek.

Csipogó gépek,szúrós szag,klór illatfelhő. Csukott szemekkel próbáltam rájönni,hol is lehetek ám mivel nem jöttem rá óvatosan megpróbáltam kinyitni a szemem,ám a hirtelen fény hatására egyből be is csuktam,majd amint újra késznek éreztem magam ismét megpróbáltam szembesülni azzal mi is történhetett ám amit láttam egyáltalán nem az volt amire számitottam.
-Miért vagyok kórházban? Mi történt?-suttogtam halkan értetlenül.
-Lia,te jó isten. Hát magadhoz tértél.-jött be a szobám ajtaján Tom meglepődve,mire tényleg nem értettem semmit. Hogy került ő ide?
-Mi folyik itt? Hogy kerülsz te ide, és mit keresek én itt? -kérdeztem miközben megpróbáltam felülni de kedves bátyám nem engedett.
-Lia Kaulitz.-jelent meg Bill is mérgesen.-Mi a jó istenért kell neked állandóan bajt okoznod?
-Nekem? Azt sem tudom mi történik. Mit keresek itt?-kérdeztem most már kissé mérgesen.mire a szivritmust jelző gép gyorsabban pittyegett.
-Mikor elmentél lepihenni a vitánk után kb. 5 órával később tűnt fel,hogy még mindig alszol és aggódni kezdtem. Megpróbáltalak felkelteni de nem reagáltál semmire,szó szerint. Felhivtam az orvost aki azt mondta azonnal hozzalak be,mert ez nem jelent jót. Azóta pedig 4 nap telt el.
-4 nap?-kérdeztem sokkos állapotban.
-Igen. Az orvos szerint nagyon kimerülhettél a stessz miatt ami téged mostanában ért,és a szervezeted igy védekezett mert már sem te sem a pici nem érezte jól magát igy. 
-Fernandonak is szóltunk,aki már úton van ide. Nemrég szállt le a gépe. 
-De neked most pihenned kell,nem szabad aggódnod meg ilyenek.-nyugtatott Tom egyből.-Megyek szólok az orvosnak,hogy felkeltél. 
-Nagyon megijesztettél.-ült le az ágyam mellett lévő székre Bill,miközben megfogta a kezem.
-Ne haragudj. Nem éreztem magam kimerültnek.-vallottam be mire csak elmosolyodott.
-Semmi baj. A lényeg,hogy most jobban legyél.-paskolta meg a kezem mire halványan elmosolyodtam,ám ez is csak addig tartott ameddig meg nem jelent Tom az orvossal akinek komoly arcát meglátva egyből  aggódni kezdtem.