2018. szeptember 30., vasárnap

54. Mint kiskorában

-Tudtommal akkor máshogy nem lehetett leállítani téged.-váltott figyelmeztető hangnembe Bill, aminek tudtam, hogy nem lesz jó vége.
-Nem lett volna rá szükség, ha nem kell hirtelen megtudnom egy, s mást.-utalt Fer a terhességemre, majd Bradley-re pillantott aki csak kapkodta a fejét, hogy mi folyik itt.
-Nem tudom mit akarsz ezzel most elérni, de nem lesz ennek jó vége.-lépett Bill elém, mintha így is meg akarna védeni Fernando szavaitól.
-Na jó fiúk elég.-álltam fel Braddel a kezemben.-Nem kell kakaskodni egymással. Elég volt.-néztem mindkettőjükre, majd Billnek adtam a csöppömet.-Menjetek le. Mindjárt megyünk mi is. Csak beszélek a barátom fejével.
-Adj neki rendesen.-mondta a spanyolra se nézve bátyám, majd a kérésemnek eleget téve kettesben hagyott minket.
-Mi a fene bajod van? Minek kellett felhoznod ezt?-estem neki Fernandonak szó szerint, mire ő a kezeimet lefogva húzott magához.
-Elegem van, hogy a bátyáid folyton meg akarnak védeni tőlem.
-Szerinted miért? Ha nem adnál nekik okot nem lenne semmi ilyen.-"téptem" ki magam a szorításából.-Most is te kezdted ezt azzal, hogy egy olyan dolgot hallgattál el előlem ami kihatással van rám is, mivel egyrészt a párod vagyok és a fiad anyja, másrészt a vezető szerelőd, így tudnom kell, hogy jövőre már más pilótával dolgozok.
-Tudtam, hogy kiborulnál.-mondta halkan, mire cinikusan felnevettem.
-Igen. Kiborultam volna, de fele ennyire, ha velem is elsőkként közlöd a hírt, miszerint visszavonulsz.-mondtam miközben ismét elsírtam magam.-És tudod mi fáj ezen felül a legjobban Fernando?! Hogy a szüleiddel elvileg azóta rosszban vagy, hogy megtudták anno, hogy terhes vagyok. Ők mégis tudják? Mikor békültetek ki? Ezt sem mondtam el!
-Ausztrália után megkerestek, hogy gratuláljanak az ötödik helyhez. Akkor bocsánatot kértek és mondták, bármi legyen ők támogatnak. Ekkor mondtam el nekik.
-Szóval már a szezonnyitón tudtad, hogy ez az utolsó szezonod?-mondtam sokkosan, miközben le kellett ülnöm az ágy szélére.
-A szezon előtti teszteken döntöttem el.-vallotta be.
-Fél éve. Már fél éve tudod.-suttogtam magam elé, majd a fejemet a tenyereimbe temetve hangosan felzokogtam. Nagyon fáj, hogy nem mondta el. Nagyon.
-Kicsim ne sírj ennyire. Megszakad a szívem.-ült le mellém, majd magához húzott és hősiesen hagyta, hogy telesírjam a drága pólóját megkockáztatva azt is, hogy a sírástól elkenődött sminkem ott marad.
-A szüleid érdeklődtek egyáltalán a fiunk felől?-kérdeztem percekkel később kissé nyugodtabban.
-Igen. Kértek is képet. Azóta is küldök nekik. Apa pont múlt héten mondta, hogy szeretne találkozni veletek, és hogy anya is benne lenne.
-És erről legalább miért nem mondtál semmit? Pláne, hogy Bradről van szó ahol már tényleg kötelező lenne szólnod. Az anyja vagyok az istenit.-csattantam fel.-Én tökéletesen megérted, hogy a szüleidről van szó és próbálsz nyitni feléjük, ahogy én is nyitottam anyáék fele, miután megkerestek minket karácsonykor de tudtál róla. Mindenről.
-Sajnálom.-sóhajtott fel mérgesen.-Elcsesztem. Tudom.
-Nem kicsit.-suttogtam magam elé, majd amilyen gyorsan csak tudtam elhagytam a szobát és a konyhába siettem, ahol anyáék már vártak.
-Minden rendben kislányom? Bill mesélte mi történt, meg hallottuk ahogy veszekedtek is.-nézett rám anya aggódva.
-Én...-kezdtem bele a levegőt kapkodva, de folytatni nem tudtam, ugyanis úgy éreztem megfulladok szó szerint. Tudtam, hogy ez azért van, mert ismét pánikrohamom lesz, mint kiskoromban és, mint amikor terhes voltam, de nem voltam képes a szokásos gyakorlatokat végezni magamtól, ezért kétségbeesetten néztem a konyhában lévőkre.-Nem...kapok....levegőt.-nyökögtem, mire Billnek egyből leesett a tantusz, hogy miért kapkodok levegőt a falnak támaszkodva, és miért szorítom a másik kezemmel a mellkasomat.
-Pánikrohama van megint.-ugrott mellém épp időben, ugyanis mivel a testem úgy érezte, hogy nem kap levegőt, azért a lábaim is úgy gondolták, hogy már nem kell funkcionálni.-Lia nézz rám.-fogta két keze közé a fejemet, miközben leült velem a földre.-Lia. Minden rendben, minden rendben lesz. Nincsen semmi baj.-kezdett el hozzám beszélni, mint egy kisgyerekhez, ugyanis az orvosom szerint van olyan, amikor már ezen szavak hatására csökken a roham ereje, de sajnos ez most nem jött be.
-Rakd be hideg zuhany alá, mint kiskorában.-hallottam anya sírós hangját, majd éreztem, ahogy a bátyám megindul velem, ám a fürdő helyett ő inkább a medencét választotta és beugrott velem a vízbe. Éreztem, ahogy a hideg víz, mint késhegy bántja az egész bőrömet, és hogy egyre inkább gyenge vagyok, ezért megpróbáltam mély levegőket venni, de nagyon nehezen ment. 
-Ez az. Mély levegő.-ölelt magához szorosan, hogy csillapítsa valamelyest a reszketésemet, ami nem tudom, hogy a hidegtől vagy az idegtől volt.-Minden rendben lesz.-suttogta a fülembe, miközben a hátamat simogatta.
-Menjünk ki.-kértem percekkel később, mire először ő szállt ki, majd nekem is segített kiszállni. Újra a lakásba érve anya egyből körém terített egy vastag plédet. 
-Felviszem az emeletre.-mondta Bill miután ő meg magára kapott egy fürdőköpenyt,
-Majd én.-hallottam Fernando hangját, mire meglepetten néztem rá, de mire reagálni tudtam volna addigra már a karjai között voltam bátyám tiltakozása ellenére.
-Hagyjad Bill majd később elbeszélgetsz vele.-hallottam anya csitító hangját még a távolból, majd már semmit. Becsuktam a szemem és hagytam, hogy Fernando a karjai között elnyomjon az álom. Csak remélni mertem, hogy mire felkelek minden más lesz. 

2018. szeptember 16., vasárnap

53. Emlékek

/Lia/

-Ann.-rohant felém csöppöm amennyire csak tudott, amint hazaértünk Fernandoval.
-Bradley. Életem.-kaptam kézbe egyből és öleltem magamhoz szorosan. Iszonyatosan hiányzott ebben a 4 napban, amit Angliában töltöttünk és ez volt a leghosszabb idő is eddig, amit távol töltöttünk egymástól.-Annyira hiányoztál anyának.
-Ann.-bújtam a nyakamhoz. Puha apró kis testének ölelése, és varázslatos babaillata által máris úgy hatott rám, mint másra a nyugtató. Máris lelkileg erősebbnek éreztem magam.
-Kislányom.-jött ki anya is a konyhából ahonnan szintén jó illatok jöttek.-Mikor jöttetek meg? Fernando?
-Kipakol a taxiból.-mondtam, de ebben a pillanatban már hallottam is, ahogy húzza maga után a bőröndöt, majd belép az ajtón.
-App.-nyújtózkodott felé is egyből Brad, amint meglátta hőn szeretett apukáját.
-Szevasz picúr?-vette át hatalmas mosollyal az arcán tőlem a kis csomagot, aki erre hatalmas cuppanós puszit adott Fernek.
-Merre vannak az ikrek?-néztem anyára ellágyulva az előbbi jelenet miatt, aki szintén mosolyogva nézte az Alonso fériakat.
-Bill valahol telefonál az emeleten, Tom meg visszament Heidi-hez Los Angelesbe tegnap.
-Nemár.-húztam el a számat fintorogva, ugyanis nem örültem, hogy nem találkozom Tommal, mivel ő visszament a nála 18 évvel idősebb nőjéhez.
-Azt hitte tegnap jöttök. Délelőtt ment vissza.-védte anya egyből Tomot.
-Nem számít.-sóhajtottam, majd visszavettem Bradet az apjától.-Felmegyek Billhez, berakod a bőröndöket a hálóba?-néztem spanyolomra, aki csak egy igenlő bólintással válaszolt, majd tette is amit kértem.-Na gyere picim. Nézzük meg a kereszt aput.
-Biii.-mondta egyből ügyesen, amint megértette, hogy a keresztapjáról van szó.
-Igen. Bii.-nevettem fel, majd ügyelve a lépcső fokokra szépen-lassan felmentem a bátyámhoz, akinek az ajtaja előtt letáborozva hallgattam, ahogy a szobában énekel egészen addig, amíg Brad el nem kezdett a maga kis sajátos módján csacsogni az ének hallatán, ezzel lebuktatva minket.
-Na szépek vagytok, itt hallgatózni.-dorgált meg minket Bill mosolyogva, miközben beljebb engedett minket.-Szia húgi.-kaptam egyből két hatalmas puszit, majd megpróbálta átvenni Bradleyt, aki csak vigyorogva megrázta nemlegesen a fejét, majd szorosan hozzám bújt.-Most anyázol mi?
-Igen.-mondtam büszkén miközben adtam csöppöm kis, hajas kobakjára egy puszit.
-Jobban nézel ki, mint amire számítottam.-mondta őszintén, miközben megpaskolta magam mellett a helyet az ágyon jelezve, hogy üljek le.
-Talán mert már valamennyire elfogadtam a dolgokat.-vallottam be megtörten miközben hagytam, hogy az ölemből Brad az ágy közepére vándoroljon és ott hanyatt fekve játsszon az újdonsült macijával, amit Ferrel Angliából hoztunk neki.
-Az az idióta mindig megbánt.-morgott Bill és láttam a szemén, hogy most tényleg nem kedveli jelen pillanatban a spanyolomat.
-Azzal bántott meg, hogy nem mondott el nekem egy olyan döntést, ami azért komolyan befolyásolja az életünket. Nekem ez a bajom, s hogy mindenki előbb tudta meg, mint én.-fakadtam ki
-De az is bánt, hogy visszavonul. Nem is kicsit.-nézett rám olyan mélyrehatóan, hogy legszívesebben ismét elsírtam volna magam.
-Jajj te.-ölelt magához apró mosollyal az arcán.-Minden rendbe jön ne aggódj.
-Tudom.-szipogtam, s ebben a pillanatban kopogott be spanyolom az ajtón.
-Gyere.-kiabált ki Bill. de elengedni nem engedett el.-Áááá szóval te vagy az.-nézett rá bátyám szigorúan, de a szája szélén ott bújkált egy apró mosoly, így tudtam, hogy nem fog vele veszekedni, csak leszidja egy kicsit.
-Anyukátok küld, hogy kész az ebéd.
-Nem vagyok éhes.-húztam el a számat.
-Lia. Tegnap este óta nem ettél. Ráadásul akkor sem ettél szinte semmit,te is tudod.-nézett rám a spanyolom olyan lágyan, hogy majdnem elfelejtettem neki mindent. MAJDNEM.
-Akkor sem vagyok éhes. Tényleg.-néztem a két férfira akik bosszúsan néztek rám. 
-Gondolom ennek a "nem vagyok éhes dolognak" köze van a veszekedésetekhez.-nézett rám felhúzott szemöldökkel Bill.
-Nem veszekedtünk. Igazából még addig sem jutottunk el, mert Fernando arra sem volt hajlandó, hogy igazolja azokat amiket állítok, vagy védekezzen ellenük.-mondtam miközben kézbe vettem Bradleyt, hogy ártatlan kis lényéből "erőt vegyek". 
-Jó, mindegy.-sóhajtott fel teátrálisan Bill.-A lényeg Mr. Alonso, hogy most már tényleg abbahagyhatná a húgom megbántását, mert ennek nem lesz jó vége. És örülj neki, hogy én vagyok itt és nem Tom, mert ő tuti beverne neked egyet. Ő nem gondolja át a dolgokat, és ha Lia valaki miatt sírt azt sosem tolerálta és hát ő más dolgot választott a beszélgetés helyett, ha az érintett a közelében volt.
-Tudtommal te voltál az aki bevert nekem egyet mikor meglátogattalak titeket, miután rájöttem, hogy Lia terhes.-fonta keresztbe a karját maga előtt, mire én levegőt is elfelejtettem hirtelen venni. Miért kellett ezt most felhoznia? 

2018. szeptember 6., csütörtök

52. Remény

Miután, mint egy menekült végre kirohanhattam az étteremből hatalmasat lélegezve fújtam ki az eddig bent tartott levegőt a zuhogó esőben, az étterem bejárata előtt.
-Hívjak önnek egy taxit kisasszony?-lépett mellém egy esernyővel egyből egy öltönyös portás.
-Nem kell köszönöm.-mondtam remegő hangon, majd elindultam vissza a hotel felé gyalog. Magassarkúban. Esőben. Sírva.-Hogy tehette ezt velem?-kérdeztem magam elé suttogva, miközben belül hálát adtam az égnek, hogy esik, így az ember nem velem a síró, szép ruhában lévő nővel foglalkoznak, hanem azzal, hogy ne ázzanak el.
Nagyon szánalmas látványt nyújthattam, ahogy Anglia utcáin egyedül sétáltam vissza az ötcsillagos hotelba, ahova a látványom miatt legszívesebben be sem engedtek volna, ahogy elnéztem a recepciósok, portás arcát.
-Mit keresel te már itt?-rökönyödtem meg, amint beléptem a szobába.
-Hol a jó istenben voltál eddig? Minek van neked telefonod?-kiabált velem Fernando.
-Neked nem a vacsorán kéne lenned? Megmondtam, hogy egyedül akarok lenni.-próbáltam kikerülni, de nem ment mivel utánam kapott.
-A vacsorának egy órája vége, és te azelőtt egy órával mentél el. Hol voltál az elmúlt két órában?-kérdezte a kelleténél jóval magasabb hangerőn, rettentő dühösen, aggódva.
-Sétáltam. Bár nem hittem, hogy ilyen lassan. Lehet, hogy megálltam egy percre. Nem tudom.-kiabáltam a végét.-De nem hiszem, hogy te kéne számon kérj, mikor te nem mondasz el dolgokat.
-Ki mondta el?-kiabált ő is már.
-Senki. Értsd meg, hogy senki. Magamtól jöttem rá, ma a pódiumceremónia alatt.-kiabáltam, miközben rá sem nézve rúgtam le magamról a magassarkúmat, majd bontottam ki a hajamat. Gondolom, hogy nézhettem ki.-Miért nem mondtad el?! Miért nem mondtad el, hogy ott hagyod a Forma-1-et? Hogy tudhatott róla a csapat, aminek én is tagja vagyok, mert én vagyok a vezető szerelőd?! Hogy tudhatott róla mindenki csak én nem?! A párod vagyok, a fiad anyja, a vezető szerelőd.-kiabáltam vele sírva, mire ő csak szorosan magához ölelt a tökéletes Michael Kors öltönyében, hiába volt csurom vizes.-Engedj el.-ütlegeltem a mellkasát, mire ő csak még szorosabban fogott, és kitartóan várt, amíg megnyugszom.-Engedj el Fernando. Kérlek.-suttogtam percekkel később, de mi csak ugyanúgy álltunk.-Rosszul vagyok.-mondtam, amit komolyan is gondoltam, és erre hála istennek végre elengedett, így én rohanhattam a fürdőbe, hogy kiadjam magamból a vacsorát. -Úristen, hogy nézek ki.-néztem magammal farkasszemet a tükörben. Sápadt voltam, a ruha olyan vizes volt, hogy tapadt rám, a sminkem elfolyt, a szemeim vörösek voltak a sírástól, a hajam pedig bolyhos volt a párától.-Nem ér ez ennyit.-próbáltam összeszedni lelkiekben magam, majd a sminkem lemosása és egy forró fürdő vétele után törülközőben, és lelkileg egy fokkal erősebben léptem ki a fürdőből, aminek ajtaja hiába nem volt kulcsra zárva Fernando hála istennek nem jött be. Szó nélkül mentem el mellette, majd a pizsamámat magamra kapva az ágyba bújtam, ahol a takarót a nyakamig húztam, majd összegömbölyödtem. Aludni akartam. Nem gondolkozni. Csak pihenni.

/Fernando/

-Rosszul néz ki.-nézett rám Edo aggódva másnap reggel, amint meglátott minket a hotel aljában másnap reggel.-És te is.
-Neked is jó reggelt Edoardo.-jegyeztem meg szarkazmussal tele, miközben a kulcsokat leadó barátnőm után néztem, aki tényleg nagyon rosszul nézett ki.
-Mehetünk?-kérdezte Lia, amint leadta kulcsokat. Szemei karikásak voltak, beesettek és tudom, hogy ez miattam volt és, mert nem aludt este semmit, hiába bújt ágyba este 11-kor. Tudom, hiszen én sem aludtam. A reptérre érve szerencsére hamar be tudtunk csekkolni, és mivel a bőröndfeladásnál is minden rendben ment bőven volt még időnk a gép indulásáig, nem kellett kapkodni.
-Felhívom Billt, mert tegnap este hívott. Nem tudod miért?-kérdezte a váróteremben, miközben végre a mai nap folyamán először rám nézett.
-Talán Bradley miatt. Hogy mikor érünk haza.-tippeltem, mivel a fiúnk amíg itt voltunk most Lia szüleinél és az ikreknél volt.
-Remélem minden rendben.-vonult el sóhajtva a terem másik végébe. Miért nem mellettem hívta fel? Ez egyre rosszabb lesz...
-Beszélnetek kéne. Elmagyaráznod neki mindent.-olvasott a gondolataimban Edo.
-De hogy jött rá?-lettem ismét mérges egy pillanat alatt.
-Úgy, hogy mindenkinél jobban szeret, és mindent tud rólad, azt is amit nem mondasz neki. Senki nem ismer téged jobban most. Mellesleg tényleg neki kellett volna elmondanod elsőként.
-Ezzel nem segítesz.-temettem a kezeim közé a fejemet sóhajtva.
-Fernando.-bökdöste az oldalamat percekkel később az edzőm.
-Mi az?-néztem fel, mire ő Lia felé mutatott, a szeretett nő felé aki ismét sírt, miközben a telefonon beszélt a bátyjával.
-Menj oda hozzá.-lökött rajtam egyet Edoardo, mire majdnem leestem a székről.
-Seggfej.-néztem rá mérgesen, majd végül tettem amit mondott.-Kicsim.-guggoltam le Lia elé, aki erre rám emeltem könnyes szemeit.
-Ne sírj húgi, mert isten az atyám ha hazajöttök megverem Alonsot. Mennyi fájdalmat tud még neked okozni? Már egy egész életet végigsírtál miatta.-hallottam Bill kiabálását a telefonon keresztül, mire fájdalom nyilallt a szívembe. Igaza volt, hiszen ismét miattam sírt.
-Add ide.-vettem ki Lia kezeiből óvatosan a telefont.-Bill itt Fernando.-szóltam bele és szinte hallottam megrökönyödését.-Ha hazaértünk megbeszélünk mindent, de most nekem kell beszélnem a barátnőmmel. Szia.
-Ki ne merd nyomni.-hallottam még, majd csak a sípoló hangot, hiszen pont azt tettem ami ellen utasított.
-Nem akarok beszélni. Nincs hozzá erőm, kedvem.-sóhajtott fel az előttem pityergő gyönyörű nő.
-Ne sírj kicsim.-töröltem le könnyeit, mire a tenyerembe hajtotta a fejét apró reményt adva. Talán még sincs minden veszve.
-Nem akarok most beszélni. Majd otthon jó?-nézett a szemeimbe esdeklően, olyan szemekkel, aminek sosem tudtam ellenállni. 
-Rendben.-adtam egy apró csókot a homlokára, majd lassan felhúztam a székből, s átöleltem. Ahogy a karjaimban tartottam őt éreztem, hogy lassan helyre fog jönni a világ rendje, és mi is rendben leszünk Liával.

2018. szeptember 4., kedd

51.Ki tudja

A 2018-as szezon eddig hihetetlenül jó volt számunkra. 4 futam, 4 pontszerző helyezés, még akkor is ha a pálya nem feküdt az autónak. Fernando szárnyalt, de közben már a belga wec-re összpontosított minden erejével, aminek meg is lett az eredménye, hiszen Buemivel és Nakajimal karöltve meg is nyerték azt.
-Annyira büszke vagyok rád.-ugrottam a nyakába a könnyeimmel küszködve miután kiszállt az autóból.
-El sem hiszem.-ölelt szorosan magához.
-Menj ünnepelj bajnok.-adtam egy csókot a sisakjára, majd odalöktem a fiúkhoz. Hihetetlen büszkeséget és boldogságot éreztem, ahogy láttam a spanyolomat a dobogó tetején állni, pezsgőzni, díjat átvenni.
-Gratulálok Fernando. Egyből egy győzelemmel nyitottál. Milyen érzés újra a dobogón lenni?-kérdezték a Fert a pódium interjú során.
-Szívem szerint le sem jönnék innen a pódium tetejéről, olyan jó újra itt. Szerintem itt alszom, és majd keltsetek fel, ha szükség van rám újra.-nevetett a mikrofonba boldogan, mire nekem újra könnyek lepték el a szemem, de most nem a boldogságtól, hanem mert meghasadtam a szívem. "Szerintem itt alszom a dobogón, olyan jó újra itt..... Majd keltsetek fel ha szükség van rám."
-Lia, minden rendben?-nézett rám Edo
-Persze, de most én visszavonulnék.-mondtam halkan ugyanis attól féltem, hogyha hangosan beszélek elsírom magam.
-Lia, hé.-kapott utánam Edo aggódva.
-Hagyj. Kérlek.-cincogtam, miközben letöröltem egy kósza könnycseppet.
-Menj. Szólok Fernandonak, hogy a motorhome-ban leszel.-engedett el sóhajtva.
-Köszönöm.-mondtam nagyot nyelve, majd ahogy a könnyeimtől látva, sietve szeltem a métereket egészen addig, amíg el nem értem a Toyota boxát, ahol már Fernandoék kocsiját tisztították, majd szedték szét. -Gratulálok srácok.-mondtam nekik miközben továbbmentem mellettük egészen Fernando pihenőjéig, ahol utat engedtem végre a könnyeimnek.
-Mi a baj Lia?-jött utánam végül Edo.-Nem azért sírsz mert Fernando nyert.-nézett rám karba tett kézzel, szigorúan.
-El fogja hagyni a Forma-1-et.-mondtam ki azt amit gondoltam, és ezek a szavak úgy égettek, mint a méreg.-Nem akar szenvedni, nyerni akar. Hallgasd meg miket mond, miket nyilatkozik.-csattantam fel, de ahogy Edora néztem rájöttem, hogy ő már tud valamit, hiszen nem lepődött meg azon, amit mondtam.-Te tudsz valamit.
-Lia, én....-sóhajtott fel.-Nem mondhatok semmit. 
-De, de miért?-tártam szét a karjaimat mérgesen. 
-Kérdezd meg inkább Fernandot.-mondta rám se nézve és én tudtam, hogy igazam van. 
-Nem hiszem el.-suttogtam kétségbeesve miközben éreztem, hogy a pánik egyre inkább eluralkodik rajtam.-Nem kapok levegőt.
-Nyugodj meg.-lépett fel a spanyol tréner, de én úgy hátráltam tőle, mintha ártana nekem.
-Hagyj. Te tudtad. És. Nem. Mondtatok. Nekem. Semmit.-kiabáltam dühömben.
-Lia nyugodj meg tényleg. Nem lenne jó, hogyha Fernando erre jönne vissza.-nézett rám komolyan, ám egyben aggódva is. 
-Mire jönnék vissza?-lépett be végszóra az emlegetett személy egy hatalmas vigyorral az arcán, a kezében a trófeával.
-Magatokra hagylak.-slisszolt ki Edo
-Gratulálok.-néztem csillogó szemeibe, azokba a szemekbe, amik most nem nyugtalanságot sugároztak hanem örömöt, amit én nem akartam elrontani most.-Menj zuhanyozz le, aztán menjünk. A csapat már vár, hogy ünnepelhessetek.-erőltettem egy mosolyt magamra, ami valószínűleg hihető volt, hiszen egy csók után boldogan tette amit mondtam.


A Toyota még a futam előtt meghirdette, hogy céges szezonnyitó vacsorát tart a futam után, amit természetesen majd ünneplésnek szánnak, de ha nem hagyj isten rosszul alakult volna a futam, akkor is meg lett volna tartva. 
-Örülök, hogy megjöttetek. Lia, mint mindig most is gyönyörű vagy.-köszöntött minket egyből Akio Toyoda amint megérkeztünk a csapat elnöke.
-Köszönjük.-rázott vele kezet Fernando azzal a vigyorral az arcán, amit azóta nem lehetett róla levakarni, hogy megnyerték a futamot.-Valóban gyönyörű vagy kicsim, de kicsit sokat mutat ez a ruha nem? Főleg hátul.
-Nincs semmi baj ezzel a ruhával Bajnok.-eresztettem meg egy gyenge mosolyt, tudván, hogy tényleg zavarja, hogy mind a hátam kint a ruhából, mind a lábam és a dekoltázsom, mivel elég mélyen felvágott.-Gyere menjünk. Már farkas éhes vagyok.
-Minden rendben Lia?-húzott vissza gyengéden.-Olyan fura vagy.
-Persze.-mondtam rá sem nézve, és tudtam, hogy már nem halogathatom sokkal tovább a beszélgetést, hiszen már nem tudom sokáig magamba fojtani a bánatomat. Csak a vacsorát bírjam ki....

-És legvégül szeretném megköszönni a mi idei újoncunknak Fernandonak, hogy minket választott ahhoz, hogy beteljesítse az álmát, és velünk kerüljön majd közelebb a Hármas Koronához, amit nem kérdés, hogy elfogsz majd érni, hiszen emberfeletti amit művelsz. Két szezont csinálsz egyszerre, és mindkettőben tökéletesen helyt állsz. Szerencsék sok sikert kívánni neked itt és is a Forma-1-ben is. Fernandora!-emelte a poharát a magasba köszöntője végén Akio, mire tapsvihar tört ki. 
-Köszönöm szépen Akio.-állt fel az asztaltól Fer is, mint az előbb a japán elnök.-Szeretném én is megköszönni, hogy ennek a családnak a részesévé váltam, és hogy a Toyota Gazoo Racinggel érhetem majd el a Hármak Korona egy alapkövét. Habár mindig is a F1 volt a szerelmem, most itt egy olyan fajta szeretet kezd kialakulni bennem a hosszútávú autóversenyzés felé, amiről eddig nem hittem, hogy lehetséges lenne. Imádok itt lenni. Nagyon szépen köszönöm nektek, hogy befogadtatok és biztosak lehettek benne, hogy én ezt meghálálom majd nektek, mind a pályán, mind a való életben.
-Tudjuk!/Csak nyerd meg Le Manst.!/Hajrá Fernando.-kiabálták be a szerelők egyszerre, mire a mellém visszaülő spanyolom halkan felnevetett. 
-Hihetetlenek ezek a srácok. Alíg várom már, hogy Le Mans-ba menjünk.-kortyolt bele elérzékenyülve a pezsgőjébe, és nekem ez volt az a pont ameddig tudtam tartani magamban a feszültséget.
-Szereted még a Forma-1-et?-kérdeztem halkan a szemeibe nézve hirtelen, mire ő először zavarodottan, majd értetlenül nézett rám.
-Hogy jön ez ide?-fészkelődött.-Persze, hogy szeretem a Forma-1-et.
-Bízol is benne?-utaltam ismét a királykategóriára.
-Lia.-sóhajtott fel, mire szorosan behunytam a szemem, hogy lenyugtassam magam.-Mire akarsz kilyukadni?-kérdezte enyhe félelemmel a hangjában.
-Ott fogod hagyni jövőre a Forma-1-et. Visszavonulsz.-mondtam olyan halkan amilyen halkan csak lehet, remélve talán, hogy ő sem hallja meg, de meghallotta, és nem válaszolt.-Válaszolj Fernando!
-Ki mondta el?-sóhajtott fel meggyötörten, mire valami összetört bennem. Tehát nem csak Edo tudja?
-Ki tudja ezt?-kérdeztem vissza mérgesen.
-Kicsim...-próbálta megfogni a kezem az asztal alatt, de én elrántottam onnan azt, mire sóhajtva megadta magát, mivel érezte a vesztét.-Anyáék, Chase, a csapat, Edo..-sorolta, mire nekem egyre jobban hányingerem lett.-Ki mondta el?-kérdezte mérgesen, és tényleg nagyon dühösnek tűnt.
-Én most elmegyek innen.-sziszegtem.-Te itt maradsz, és ünnepelsz, mert ők megérdemlik.-mondtam, s egyúttal ki is toltam magam alól a székem.
-Minden rendben Lia?-kérdezte a velem szemben ülő Buemi egyből, kicsit már ittasan.
-Persze, csak nagyon fáradt vagyok, úgyhogy én elmegyek. De Fernando marad...

2018. augusztus 26., vasárnap

50. Boldogság

Csiripelő madarak, napsütés és Fernando lágy simogatása a hátamon...nincs is jobb ennél az ébresztőnél a reggeli telefoncsipogás helyett.
-Jó reggelt.-néztem rá laposakat pislogva, mire meg is kaptam a reggeli csókomat.
-Kipihented magad?-kérdezte, mire csak igenlően bólogattam, majd hozzábújtam.
-Gondolom te vetted le rólam a ruhámat, és adtál rám pizsamát.-nevettem halkan
-Ha abban a ruhában aludtál volna biztos felkeltél volna rá az éjszaka folyamán, hogy kényelmetlen. Mondjuk arra sem keltél fel, hogy átöltöztettelek, úgyhogy lehet arra sem keltél volna fel.-nézett rám áthatóan.-Na meg olyan hirtelen elaludtál, hogy nem tudtam eldönteni, hogy most elájultál és hívjak valakit, vagy ennyire kimerültél és rögtön elszenderedtél.
-Nagyon fáradt voltam.-ismertem be.-Nehéz nap volt.
-Mi történt este?-kérdezte óvatosan, mire sóhajtva felültem az ágyban.
-Nem éreztem jól magam sehogy. Fáradt voltam és egész nap feszült, ideges. Először csak azért mentem ki a vacsora alatt, hogy egy kicsit kisírjam magam, aztán felhívtam Billt, és vele beszéltem.
-Miért nem szóltál egész nap alatt egyszer sem, hogy baj van?
-Nem tudom. Egész addig jól tartottam magam, míg Lucas el nem kezdett kérdezgetni Bradleyről.-mondtam, s amint a fiunk eszembe jutott, mint akit bolha csípett ugrottam fel és készülődtem duracell nyuszi módjára.
-Most mi történt?-nézett rám értetlenül.
-Látni akarom Bradet.-mondtam rá sem nézve, miközben már a cipőmet rángattam magamra.
-Hé várj egy kicsit. Lehet, hogy még alszik ő is meg Carla is.-állt elém hirtelen, mire szúrósan néztem rá.
-Fer reggel fél nyolc van. Brad reggel hétkor reggelizik és utána soha nem alszik vissza. Fent vannak.-mondtam sóhajtva.
-Jólvan.-sóhajtott ő is.-De várj meg.
-Rendben,de siess kérlek.-néztem rá esdeklően, mire egy "sietekígérem" csók után neki is állt készülődni, s mivel tényleg gyors volt így 10 perc múlva már Carla ajtaja előtt álltunk.
-Sziasztok.-nyitott ajtót mosolyogva a fiunkkal a karjában.
-Aaaaaa.-nyújtózkodott felém egyből, s én egyből át is vettem őt a bébiszittertől, s szorosan magamhoz öleltem, amit csöppöm is boldogan hagyott.
-Hiányoztál, hiányoztatok neki nagyon.-mondta Carla, mire hálásan néztem rá.
-Minden rendben volt este?-kérdezte helyettem spanyolom, mire Carla csak nemlegesen megrázta a fejét.
-Nem. Nagyon jó kisfiú volt.-simogatta meg a karjaimban pislogó Brad fejecskéjét.
-Majd a pályán kell már csak rá vigyázni a futam alatt.-mondta Fer, mire közbeszóltam volna, hogy előtte is, hiszen már akkor neki kell állnom ellenőrizni az autót, amint pályára értünk,de mire mondhattam volna bármit is már eljöttünk Carlatól.
-Fer nekem ellenőriznem kell, hogy minden rendben van-e az autóval és segítenem kell a srácoknak.-néztem értetlenül Ferre, miközben óvatosan kivettem Brad apró kezei közül a hajamat.
-Nem. Ott lehetsz a garázsban a fiúkkal, de Braddel leszel.-nézett rám szigorúan.
-Fer,,,
-Nincs semmi Fer. Nem akarom, hogy rosszul érezd magad megint.-mondta, mire egy kicsit még jobban szerettem. Nem meséltem neki arról, hogy mennyire hiányzott tegnap a kezeim közt izgő-mozgó csöppség ő mégis pontosan, jól tudja. Hol van már az a Fernando Alonso, aki csak szórakozott velem? Sehol....

-Fúk dolgozzatok is ne csak babázzatok.-szólt rá a szerelőinkre Zak, miután az összes kemény férfi elpuhulva játszott Braddel. Hála istennek Zak és Eric sem szólt semmit Brad miatt, sőt még ők is elbűvölve nézték, viszont miután tényleg nem haladt a munka muszáj volt szólni nekik.
-Ajj már.-nézett szomorúan Alvaro mire felnevettem. Nagyon aranyosak voltak a fiúk, hogy ilyen boldogan fogadták Bradet, aki természetesen ennek nagyon örült és végig nevette az egész délelőttöt egészen addig, amíg az apja kocsiját el nem kezdték kitolni a box elé kerékcsere gyakorlatokra a fiúk.
-Picim semmi baj.-vigasztaltam nevetve.-Muszáj elvinni apa kocsiját.
-Nnnnnn,.dacolt, majd apró kezeivel az autó felé mutatott.
-Üljetek bele ti. Úgyis kell egy ember a nehezék miatt az autóba.-tett javaslatot Lucas a sírást hallva.
-Nem tudom mennyire jó ötlet.-húztam el a számat.
-Ne aggódj. Nem lesz semmi baj, bízz bennem.-mondta, s már nyújtotta is a kezét, hogy megfogja Brad-et amíg én bekászálódok a spanyolom kocsijába a próba kerékcserék idejére. -Ide be sem lehet szállni.-morgolódtam miután már vagy harmadszor akadtam fenn a glórián.
-Nem jól csinálod azért. Rosszul fordulsz.-nevetett rajtam, mire csúnyán néztem rá ám miután végre bekászálódtam a kocsiba és átvettem Bradet máris jobb kedvem volt.
-Nem is tudom ki örül jobban, hogy a kocsimba ülhet. Te vagy a pici.-jelent meg spanyolom is nevetve, miután látta ezer wattos vigyorunkat a fiunkkal.
-Szerintem én.-nevettem fel.
-Aaaa.-nyújtózkodott Fer felé Brad egyből, amint észrevette az apukáját.
-Na mizujs kukis.-vette át, mire még hangosabban felnevettem a kocsiban ülve.
-Ne hívd így.-nyökögtem miután végre újra kaptam levegőt.
-Nekem tetszik.-röhögött Lucas is.
-Na jó.-szálltam ki sóhajtva a csodamasinából, majd vettem át a csöppömet.-Menj készülődj Fernando. Nemsokára menned kell a tiszteletkörre.
-Jólvan.-sóhajtott fel, majd egy apró puszi után Bradnek magunkra hagyott. Sajnos nemsokára nekem is újra meg kellett válnom Bradtől ugyanis nekem is neki kellett állnom felkészíteni az autót a versenyre.

-Olyan büszke vagyok rád.-ugrottam a spanyolom nyakába a futam után miután az ötödik helyen zárta a szezonnyitó futamunkat.
-Én köszönöm, hogy ilyen jól összeraktátok a kocsit.-pörgetett meg a levegőben boldogan, majd a végén egy szenvedélyes csókkal gyakorlatban is bemutatta, amit szóban már elmondott.
-Gratulálok haver.-lépett oda Edo is, majd lepacsizott velünk.
-Hihetetlen volt Fer. Bravó.-jelent meg Carla is, aki miután átadta nekem csöppömet egy bensőséges puszit adott a páromnak.
-Köszönöm Carla.-mondta továbbra is vigyorogva Fer.-Gyorsan leadom a szokásos interjúkat aztán mehetünk is jó?-nézett rám, majd egy apró csók után tovább is állt.
-Neked is gratulálok.-nézett rám Carla vonakodva. Velem miért nem olyan készséges, mint a spanyolommal?
-Köszönöm.-mondtam egy erőltetett mosoly kíséretében.-Edoardo, bemegyek Braddel a home-ba, majd szóljatok, ha Fer végzett.